Részlet a Megtanítanád-e a halat fára mászni c. könyvből.
„….húsz évvel később találkoztam Gary Douglasszel, az Access Consciousness alapítójával. Ő végre szavakkal is megfogalmazta azt, amit valahol titokban mindig is tudtam ezekről a gyerekekről, akikkel dolgoztam, de soha nem adtam magamnak engedélyt arra, hogy el is ismerjem, mégpedig azért, mert annyira ellene ment mindennek, amit akkoriban igaznak és valósnak gondoltam. Ő azt mondta, hogy azok a gyerekek, akiket ADD-vel, ADHD-vel, OCD-vel és/vagy autizmussal diagnosztizáltak, feldühödnek, amikor azt mondják nekik, hogy használjanak szavakat a kommunikációra, mert a verbális kommunikáció nagy mértékben lelassítja őket. Amikor ezt először hallottam tőle, iszonyatosan megkönnyebbültem. Felöltlött bennem az a rengeteg különféle gyerek, akik hisztiztek és jelenetet rendeztek a központban és aztán később a privát praxisomban is. Emlékszem az ábrázatukra, amire kiült a totális megvetés amikor nem akartak beszélni és valaki azt mondta nekik, hogy „nem hallom!”. Akkor leesett és összeállt a kép, mert ezek a gyerekek bizony másképp kommunikálnak.
Amikor Gary felvetette, hogy „Mi van, ha nincs semmi baj ezekkel a kölkökkel?” és azt, hogy „Mi van, ha csak másképp vannak összerakva?”, akkor azt gondoltam magamban: ” Ó, végre valaki, aki érti a dörgést!” Mi lenne, ha az összes ilyen címkével rendelkező gyereket tudnánk akként látni, amik, ahelyett, hogy azt néznénk, hogy mik nem? Mi változna?
Gary hatására elkezdtem másféle kérdéseket feltenni. Olyanokat például, hogy „Mi más lehetséges itt, amire még nem néztünk rá?” ahelyett hogy „Hogyan tudnánk ezt a gyereket beilleszteni a társadalomba?”.
Mi van, ha a más csak más. Nem jó, nem rossz, egyszerűen csak más. Ezek a gyerekek mások, mint a többi ember. Nem úgy vannak érzelmeik, mint másoknak. Másképp gondolkodnak. Nem értik, hogy a többi ember mitől olyan lassú és miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának dolgokat, pedig igenis tudják. Másképp nézik a világot. És mi van, ha még különleges képességeik és tehetségeik is vannak?
Egyszer egy tízévesforma, OCD-vel diagnosztizált gyerek volt épp nálam a rendelőben. Érzi, hogy nagyon más, mint a többi gyerek és ettől nagyon rossznak gondolja magát. Lazán folyt a beszélgetés köztünk és jól elvoltunk. Ekkor érzékeltem egy finom változást a testében. Rámnézett, aztán a hátam mögötti íróasztalon lévő telefonra, majd megint rám és ekkor megcsörrent a telefon. Felhúztam a szemöldököm, rámosolyogtam és ő visszamosolygott.
– Tudtad, ugye, hogy csörögni fog? – kérdeztem.
Kuncogva válaszolt: igen.
– Nagyszerű! – mondtam neki.
Mi van akkor, ha tudnánk azt látni, amit ők látnak, ahelyett, hogy megpróbálnánk láttatni velük azt, amit mi látunk? Milyen változást tudna ez létrehozni?
Mit teremtettünk azzal, hogy nem ismertük el azokat a képességeket, amikkel ezek a gyerekek rendelkeznek? Azt hiszem azt értük el vele, hogy ezek a gyerekek láthatatlannak érzik magukat és azt gondolják, hogy ők nem érdemelnek meg dolgokat, hogy ők értéktelenek, nem elég jók, defektesek, furák és rosszak. Mi van, ha pontosan így ártunk ezeknek az ADD-s ADHD-s, OCD-s és autista gyerekeknek? Ők nem ugyanúgy látják a világot, ahogyan mi és amikor mi nem vagyunk hajlandóak az ő szemükkel látni a világot, az nehézségeket teremt számukra. Meg kell látnunk, amit ők látnak ahelyett, hogy rájuk kényszerítenénk azt, hogy azt lássák, amit mi. …”
Forrás: Anne Maxwell, Gary M. Douglas, Dr. Dain Heer: Would you teach a fish to climb a tree? A different take on kids with ADD, ADHD, OCD and Autism.
Fordítás: Zöldhullám – Takács Györgyi
