A krumplifőzővíz és az ottfelejtett hátizsák esete

A krumplifőzővíz és az ottfelejtett hátizsák esete

Pár hete, amikor véletlen a konyhapultra borítottam az édesburgonya főzővizét, teljesen összeomlottam. Irracionálissá váltam és borzasztó össztüzet zúdítottam magamara, amitől magam is megrémültem. Gonosz voltam. Pedig tudom, hogy nem vagyok haszontalan. Tudom, hogy nem vagyok idióta. Tudom, hogy nem vagyok semmirekellő. De ott, abban a pillanatban, a menopauza okozta őrületben, ez mind voltam, és még sok minden más is. Mintha megszálltak volna. Nem is ismertem magamra. Dühös voltam, frusztrált, és totálisan kontrollvesztett. Kérdezd meg a jobbik felem, majd ő elmondja. Félelmetes volt. Mary Murphy csapongó gondolatai.

A Facebook oldalamon feljött egy poszt egy hónappal azelőtt, amiről eszembe jutott, hogy mivel is foglalkozik egy barátom, Zöldhullám – Takács Györgyi. Tudtam, hogy megyek majd Budapestre, úgyhogy be is foglaltam egy időpontot hozzá. Access Bars kezelésekkel foglalkozik.

Nem nagyon értem, hogy hogy működik ez és nem is nagyon érdekel. Annyit tudok, hogy lefekszem egy órára, amíg ő az ujjaival különböző pontokat fog a fejemen. De, amit érzek, az megváltozik. Egyszer nyilalló fájdalmat éreztem a bal oldalamon. Később, de ugyanabban a kezelésben, egy tengerparton voltam, ahol a hullámok behúztak a partról. Szoktam színeket látni. Formákat. Vagy épp nem látok semmit. Néha elalszok. Néha álmodok. Néha ijesztő a fejemben lévő fájdalom. Már három alkalommal voltam ilyen kezelésen elég gyors egymásutánban (nem feltétlenül így kell, de épp ott voltam, vagy ő volt itt és így jött ki a lépés). Mindenesetre sokkal jobban érzem magam.

Ez az én hormonpótló terápiám.

Van, aki csak úgy hívja ezt, hogy „leszarom tabletta”.

Tegnap felhívtak, hogy van időpont a neurológusomhoz, mert valaki lemondta. Már hetek óta próbálok eljutni, de havonta csak egy napot rendel ez az orvos ezen a klinikán. Ma azt terveztem, hogy dolgozok, dolgozatokat kell javítsak, de erre a lehetőségre nem lehetett nemet mondani.

Korán keltem. Jó kedvem volt. Kint mínusz nyolc fok, de sütött a nap. Volt időm nyugodtan megkávézni. Leellenőriztem, hogy mindent odapakoltam-e, ami szükséges – laptop, kindle, egér, szemüveg, pénztárca, és a kocsi papírjai. Minden megvolt. Kimentem beindítani a kocsit, hogy bemelegedjen, visszamentem a kesztyűmért, aztán elindultam.

Húsz percem volt még a vonatig az állomáson, mikor rájöttem, hogy az egész hátizsákot, úgy ahogy volt, a konyhában hagytam. Felhívtam a párom, aki megerősítette, hogy minden ottmaradt.

Namost, egy hónappal ezelőtt ez a helyzet egy kisebbfajta hisztit váltott volna ki, sírással és fogcsikorgatással. Szerintem lepipálta volna még a krumplifőzővizes esetet is. Utáltam volna magam, a hülyeségemet, szégyelltem volna azt, hogy még ennyire se vagyok képes, hogy elhozzam magammal a cuccaimat, amit összepakoltam. Az önmarcangolás Oscar díjat ért volna.

De most, ehelyett, nyugodtan visszafordultam a kocsival és hazaugrottam a hátizsákért. Felhívtam a barátom, hogy mégsem lesz időm vele ebédelni. Majd visszamentem az állomásra és felugrottam a következő vonatra.

Lehet, hogy ez az egész nem tűnik akkora ügynek, hogy írni kéne róla. És sok mindenkinek nem is jelent semmit. De tudom, hogy olyanok is olvassák, akiknek feltűnik a hatalmas különbség a krumpli-ügy és a hátizsák-ügy között.

Az, hogy a napi nehézségeken át tudsz lépni (mert ennyi volt, egy kis nehézség) anélkül, hogy totál kikészülnél, hatalmas vívmány nekem. Kábé ott van, mint amikor lediplomáztam, amikor a szónoklatversenyen döntős lettem, vagy amikor az egyik blogom, amit a koncentrációs táborokról írtam, kiadták egy albumban. Hatalmas teljesítmény. Az én világomban.

Amikor beültem a kocsiba, hogy megint nekiinduljak az állomásig, három hattyú repült el alakzatban a fejem felett, szinte nekem gratulálva. A légibemutató falusi változata. Ahogy kiértem a faluból, két szarka állt őrt nekem csipogva, engem támogatva. A Balatonhídvég felé vezető úton pedig egy magányos karvaly ült a kerítésen, felém biccentve.

Jó nap ez a mai.

Ha nehéz az elszigeteltséggel megbirkóznod és a távolságtartással, amit a COVID miatt előírnak, ha depresszióval küzdesz vagy többször vagy rossz hangulatban, mint jóban, ha nyakig vagy a menopauza okozta őrületben, amitől úgy érzed, elveszted a kontrollt az életed felett, próbáld ki az Access Barst. Ha nem Györgyivel, akkor valaki mással.

Az a helyzet, hogy még mindig nem szarom le a dolgokat. Így vagyok összerakva. De újra én irányítok és emiatt képes vagyok megválasztani, hogy hogyan reagálom le a napi nehézségeket, legyen az a kiömlött krumplifőzővíz vagy az otthagyott hátizsák. És ezért hálás vagyok.

Eredeti blogpost: https://unpackingmybottomdrawer.com/2021-grateful-46-potato-water-and-a-forgotten-backpack/

Fordítás: Zöldhullám – Takács Györgyi